Szilágyi Lenke és Tandori Dezső képfelelgetései újabb és újabb rejtvények elé állítanak.
Tandori Dezső mindannyiunk régi jó ismerőse, és mégis meghatározhatatlanul ismeretlen. Versei, képversei, rajzai mind hívnak magukhoz, és nem eresztenek, amíg egy darabjuk eggyé nem olvad velünk. Ezt az egységgé lényegülést ezúttal a Petőfi Irodalom Múzeum kiállításán tapasztalhatjuk, ahol a tavaly elhunyt költő, műfordító rajzaira meg nem talált szavaink helyett Szilágyi Lenke képreflexiói felelgetnek. Innentől azt hihetnénk, könnyű a dolgunk, csak az egyeneseket, párhuzamosokat, szüntelenül nyújtózkodó t-ket és d-ket, a formákat kell összekötnünk a két alkotó képei közt, ebből aztán kibomlik a teljesség.
Ám ez nem ilyen egyszerű: a kortárs magyar fotográfia egyik legizgalmasabb alkotója (saját megnevezése szerint) fotográfiai rajzaival nem csupán válaszol Tandorinak, újabb rejtvények elé állítja a látogatót. A vízrajzok, farajzok, levél- és lepkerajzok időnként párban, máskor keresztben rímelnek Tandori Dezső roppant életművének e kis szeletére. Ahogy Szilágyi Lenke fogalmaz „valamiféle belső rend uralkodik a lazán odavetett kaotikus firkavonalakban, és a csapongó összevisszaságból összeáll a kép.” Így van ez a fotográfiákkal is: a széttartó mintázatok egészet alkotnak. Munkáik együtt és külön-külön szemlélve is humorral és végtelen fantáziával átszőtt felfedezések, furcsa anyagtalanságukkal a komfortzónából való kimozdulásra késztetik a nézőt.
Állunk a költő által jegyzett „Gregor Samsa” emlékverseny, a hiányok kertje, vagy a dísztávirat előtt, és mintha idővel mi magunk is a vonalak és pontok egyike lennénk. Hasonlóan van ez a fotográfus fák fölött repkedő madaraival, a vízfelület zavaros hullámaival, és a levelek erezetén átvilágló fénnyel. Minél tovább forgunk magunk körül a kis kiállítótérben, annál inkább veszti értelmét mindaz, amit látunk: a vicc visszatér a kezdő ponthoz. Mígnem a játék újra kezdődik.
(Forrás: nepszava.hu)
