Ezekből a látszólag egyáltalán nem összetartozó dolgokból született meg a Csillag erőd felújítása és a gipszmásolatok múzeuma – a Liget-projekt vidéki leágazása, aminek épülete most elkészült. És nagyon izgalmas lett.Az is, ahogyan az index.hu feldolgozta a történetet. Ime...

1. Az elhagyott erőd

A budapesti múzeumoktól úgy kilencven kilométerre fekvő komáromi Csillag erődöt eddig nem sokan ismerhették. A Duna két partján fekvő síkvidéki Komáromban volt egykor Közép-Európa egyik legnagyobb erődrendszere, aminek magja a szlovák térfélen található, de a magyarországi oldalon is maradt három kisebb, de még egyenként is hatalmas erődítmény:

• a Monostori erőd,
• az Igmándi erőd
• és a Csillag erőd.

Ezek közül a Monostori erődben már sokan jártak, mert évtizedek óta múzeum és hadtörténeti bemutatóhely működik benne, a másik kettő viszont lelakatolva és elfelejtve omladozott a rendszerváltás óta a város szélén.

Az erődítményrendszer mai formájában csak a 19. században kezdett kiépülni, bár a Csillag erőd helyén már a török korban is létezett egy kisebb, cölöpökből és sáncokból épült ún. hídfőerőd. Ennek csak mellékes szerep jutott a komáromi erőd történetének legemlékezetesebb epizódjában, amikor a szabadságharc végén Klapka még két hónapig kitartott a honvédjaival a túlerőben lévő osztrákok ellen.

1850-ben újabb nagy építkezések kezdődtek mindkét parton, és a Habsburg Monarchia katonai vezetése ezt az épületet is felvette a fejleszteni szánt katonai objektumok közé. A következő húsz évben szilárd anyagokból, kőből és téglából egy roppant masszív katonai bázist hoztak létre, ami a nagy kiterjedésű jobb parti erődrendszer északkeleti sarkát képezte a Duna partján. Egy dolog hibádzott a történetben: a tüzérség színvonala a tizenkilencedik század utolsó harmadára messze túlhaladta az újonnan felturbózott erőd védelmi kapacitását, tehát

az épület katonailag hasznos erődítményként soha sem funkcionált.

Először helyőrségként, hadtápként működött, később lőszerraktár lett, legszomorúbb időszakában, a nyilas hatalomátvétel után pedig internálótábor volt. Ezt követően 1945-ben lengyel katonatisztek és családjaik költöztek a falai közé, majd az egykori körleteket a lakosságcsere következtében kitelepített felvidéki magyar családok használták. Aztán persze jött a szovjet hadsereg, amely a vasutat is bevezette az épület bejáratához.

Az erőd történetének katonai szakasza 1963-ban ért véget, amikor megvette a Komárom és Vidéke ÁFÉSZ, és zöldségraktárt rendezett be benne. Az épület a karrierjét káposztasavanyítóként végezte, és miután már annak sem volt alkalmas, mint a dzsungel az angkori romokra, úgy telepedett rá a közeli akácerdő az ágyúgolyók becsapódása ellen eredetileg is vastag földréteggel védett egykori erődfalakra.

Egy tarvágást követően a helyzet tovább súlyosbodott, a fák talajrétegben maradt gyökérzete tölcsérként az erőd épületébe vezette a csapadékot, és a falazat 80%-ig megtelt vízzel. Az egykor masszív erőd majdnem megadta magát a pusztulásnak.

2. Az értéktelennek tartott gipszek

Valamikor a tizenkilencedik század közepén nagyon művelt, nemzetközi kitekintéssel rendelkező embereknek köszönhetően útjára indult a magyar muzeológia. Megépült a Nemzeti Múzeum, 1869-ben pedig kinevezték főigazgatónak Pulszky Ferencet, aki nem egyszer ellenszélben, fantasztikus szakértelemmel és kitartással Magyarországra hozta az antik világ legfontosabb szobrait – gipszmásolatok formájában. Az elsősorban német mintára létrehozott másolatgyűjtemény kialakulásának történetéről Szentesi Edit írt remek tanulmányt , számunkra most elsősorban ebből a történetből az a mozzanat fontos, hogy a szoboregyüttes egyszer csak elkezdte kinőni a Nemzeti Múzeumot, és új helyet kerestek neki.

Ez az új hely pedig az 1906-ban átadott Szépművészeti Múzeum lett, amelynek nagyvonalú földszinti termeit, így a Román Csarnokot is eleve arra szánták, hogy az emeleti képtár mellett helyet adjanak az egy idő után már középkori és reneszánsz főművek gipszöntvényeivel kiegészült másolatgyűjteménynek.

A gipszgyűjteményt létrejötte óta hol szerették, hol fanyalogtak miatta. Az egészen biztos, hogy a második világháború alatt és az azt követő években túlontúl nem rajongtak érte, hiszen a főváros ostroma alatt egyáltalán nem menekítették a bombázások elől a darabjait, egy korabeli fotón látható is, hogy a megsérült Reneszánsz Csarnokban álló szobrokat hó borítja a pusztítás után.

A háborút követően pedig mindössze annyi történt, hogy a havat lesöpörték a szobrok fejéről, a tetőt megjavították, a gyűjtemény minél több darabját pedig megpróbálták bespájzolni a raktárrá avanzsált Román Csarnokba, aminek a bélletes kapujára évtizedekre ráfordították a zárat.

3. A csarnokból ki kell pakolni

A 2010-es évek közepén tehát a sajátos kulturális egyenletünk egyik oldalán állt

• egy raktárrá átminősített kiállítási csarnok,
• az akkor már nemcsak a Szépművészetiben, hanem az ország legkülönbözőbb településein parkoltatott, viszont értékeit tekintve immár rehabilitált gipszmásolat-gyűjtemény,
• valamint tőlük messze egy, a huszadik századi építői buhera és a természeti erők által legyőzött erőd.

A másik oldalon pedig az az igény, hogy ezeket az értékeket jó lenne mind megmenteni.

A feladat megvalósítása Mányi István építészre várt, aki előbb a Román Csarnok rekonstrukcióját végezte el a Liget-projekt keretében a Szépművészeti Múzeum felújításának második szakaszában. Ezt követően pedig az ő építészstúdiójáé lett az a feladat is, hogy az évtizedek óta hányódó és csak nyűgnek tekintett gipszmásolat-gyűjteménynek tervezzen egy múzeumot a Csillag erődben. Hogy miért erre a pusztulófélben lévő épületre esett a választás, azt minden bizonnyal jelentősen befolyásolta, hogy a gyűjtemény egy részét a közeli Igmándi erődben tárolták jó ideje. A közelség egyszerűsíti a gipszek átszállítását, és a jól működő Monostori erőd mellé oda lehet rendelni egy újabb klassz látványosságot az UNESCO világörökségi javaslati listáján szereplő erődrendszerben.

A feladatot az tette bonyolulttá, hogy a Csillag erőd eredeti állapotában alkalmatlan volt a gipszek bemutatására. Egy katonai célra készült épületből kellett egy mai igényeknek megfelelő múzeumi funkcióval rendelkező épületegyüttest teremteni. Erőd és múzeum – a két világ nem tűnik könnyen átjárhatónak.

A Liget-projekt keretében felújított Csillag erődöt várhatóan 2020 tavaszán nyitják meg a látogatók előtt. Bár a szobormásolatokat még nem szállították a helyszínre, az elkészült épület bejárása során a nyomait már láttuk annak, hogy a muzeológusok készülnek a kiállítás installálására. Ha a szobrok belakják majd új helyüket, és elkészül a digitális eszközökkel is megtámogatott tárlat, arról is be fogunk számolni, de most azt néztük meg, hogyan sikerült megoldani magát az építészeti feladatot.

Röviden: remekül.

Hosszabban:

a régi erőd helyreállításától a jelenkori igényekre adott kortárs válaszokon át a finom építészeti utalásokig és játékokig sok mindenért lehet lelkesedni az újonnan létrejött központban.

Harcban a nedvességgel

Pedig a kiindulási helyzet tényleg cudar volt. A fedköveknek csaknem a fele hiányzott a helyükről, a felülről nem védett épület falai megbomlottak. A főhomlokzat íves szerkezetén hatalmas lyukat ütött, amikor odavezették a vasutat 1945 után, ezt az összetöredezett szerkezetet például mindenestül el kellett bontani és újraépíteni. A végeredményen látszik, hogy ahol csak lehetett, az építészcsapat úgy mentette az eredeti téglákat, mint az aranyat, az intenzíven látszó felületeknél mindenhol ezt az anyagot igyekeztek használni. Nem csak a bejárati homlokzatnál, az egykori körletekben is mintegy 1500-2000 téglát kellett javítani, kicserélni termenként, hiszen a több évtizedes barkácsépítészet sokat rombolt az épületen. Ide-oda ragasztott vagy éppen ad hoc nyílásokkal áttört falak fogadták a felújítást végző szakembereket. Az eredetileg is egymásból nyíló termek csodálatos boltozatokban áramló felületeit tégla vastagságig kellett visszabontani, pótolni és javítani, mert az elmúlt évtizedekben minden villanyvezetéket, minden vízvezetéket, minden szerelvényt, minden polcot, minden gépet belevésték a falakba, boltozatokba.

De még mindezek előtt kezdeni kellett valamit az épület átázott állapotával, hiszen ahogy korábban említettük, a tüzérségi védelem céljából több méter vastag földtakaróval fedett boltozatok és a falrendszer tele voltak vízzel. Az átvizesedett földréteget először leszedték az épületről, majd újraszigetelték a házat. A szigeteléssel azonban nyilván nem akarták bezárni a nedvességet az épületbe, a cél az volt, hogy a ház a továbbiakban magától tudjon lélegezni: a boltozatok és az új szigetelés között dupla födémes megoldással egy átszellőző réteget építettek be a rendszerbe, és a régi kéményszisztémával végig huzatosan szellőztetett teret alakítottak ki. Az újonnan lefedett épület több nedvességet már nem kap, de így is közel két év kellett ahhoz, hogy a falakban a megfelelő tömegszázalék alá csökkenjen a nedvességtartalom, magyarán az egész erőd kiszáradjon.

És itt nem fejeződött be az elemi mentőmunka. Nemcsak a falakat és a boltozatot, hanem a levegőt is meg kellett szabadítani a túlzott nedvességtől. Múzeumépületeknél alapszabály, hogy műtárgyvédelmi okokból a termekben 20-22 foknak és 50-60% között lévő páratartalomnak kell lennie. A gipsz különösen kényes a nedvességre, így hosszú távra kellett ezeket a feltételeket biztosítani az erődben, amit eredetileg sem kényes műtárgyak befogadására terveztek. Mindezt hat légkezelő szolgálja a gigantikus méretű épületben.

Merthogy az épületnek tényleg megdöbbentő a léptéke, ezzel már akkor szembesül a látogató, amikor befordul a Csillag erőd előtt elvezető útra. (A környezet nem a legszerencsésebb, mert hiába van közel a Duna, a folyó ma már megközelíthetetlen: az erőd mellett közvetlenül egy vasúti vonal húzódik; a MÁV düledező betonkerítése, málló vakolatú forgalmi bódéja kicsit bezavar az egyébként impozáns látványba, amit a felújított Csillag erőd főhomlokzata nyújt.) Ami rögtön feltűnik, hogy a téglafalú régi épület kontúrjai lankás dombokra emlékeztetően hullámzanak, és a tőlük jól elkülöníthető világos kerámiával burkolt új épületrész ugyanezt a hullámzást viszi tovább – a régi és az új ugyanolyan ritmusban felelget egymásnak.

Ami szintén azonnal megfogja az embert az az, hogy a tégla mellett milyen masszívan van jelen a kő mindenhol: a lábazatkő, a lőréseket kőkeret veszi körül, a fedkövek, az ablak-, ajtó- és kapukeretek szintén kőből vannak. A régi épületrészben belül is ugyanez az anyaghasználat uralkodik, csupa tégla és kő az eredeti erőd, fantasztikusan harmonizálnak egymással ezek a textúrák. Mint ahogy nagyon jól harmonizálnak velük a kortárs épület anyagai is.

Ahogy belépünk az épületbe, hatalmas látszó vasbeton csarnok fogad bennünket. Balra az információs pult, a shop, a bútorszerűen elhelyezett ruhatár; mindegyik bronzos színű, speciális felületkezelésű fából készült, Gergely László belsőépítész tervei alapján. Ez a felület is vissza-visszatérő eleme az épületegyüttesnek, a téglák száz árnyalatban pompázó narancsával, okkerjével, a kő színével, a beton szürkéjével nagyon szépen összhangban van.

Egyébként az egész felújításra jellemző, hogy a kortárs megoldások tisztán megmutatják magukat, nincs építészeti színészkedés a házban, az új elemek nem akarják a régieket tettetni, és rejteni sem akarják magukat.

Ha a tizenkilencedik századnak az építőanyaga a kő és a tégla, akkor az most a vasbeton. Nem akartuk ezt elrejteni. Ahogy itt nyers valóságában megjelennek a nagyon erősen alakított tégla- és kőszerkezetek, ugyanúgy a vasbetont sem kell takarni, nem kell rá álmennyezet, vakolat

– mondja a tervező építész, Mányi István, majd hozzáteszi, a régi erőd eredeti állapota kihámozható volt a felmérési tervek, a tudományos dokumentáció, a levéltárban megtalált eredeti tervek alapján. Véleménye szerint ugyanakkor a műemléki értékek helyreállításának az építész számára olyannak kell lennie, mint a jégtáncosnak a kötelező kűr. Nem tartható különleges érdemnek, bár kétségtelenül nagy szakmai rákészülést, hitelességet igénylő munka.

De hogy mindez intézményként működni tudjon, az egy kortárs kérdés

– hangzik el a tételmondat is. És igazából az épülettel kapcsolatban pont az a legjobb élmény, hogy a nagy egészet ez a gondolkodás- és viselkedésmód alakítja. A buheraesztétikától megszabadított régi erőd is fellélegezhet, és a 21. századi igényeket kiszolgáló új szárny is működhet a mai logikája szerint, a régi és az új úgy tud szervesülni, hogy nem konkurálnak egymással, egyik sem nyomja el, egyik sem lúgozza ki a másikat. Van ebben valami építészeten túli bölcsesség, ami jólesik az embernek, ha találkozik vele.

De egyáltalán minek kellett ide új szárny?

– tehetnénk fel a kérdést, hiszen kétségtelen, hogy hely bőven volt az erődben.

Csakhogy a régi terek sok szükséges funkció befogadására egyszerűen alkalmatlanok. Például ma már elengedhetetlen, hogy egy ilyen látogatóközpontban legyen egy nagy alapterületű előadóterem, ami nemcsak szakmai konferenciákat, hanem valószínűleg Komárom rendezvényeit, sajtóeseményeit, konferenciáit is ki tudja majd szolgálni. Mivel a négy-ötméteres belmagasságú erőd térrendszere alacsony volt ahhoz, hogy befogadja ezt a funkciót, ez is úgy valósult meg, hogy a régihez hozzárendeltek egy új bővítményt, ami egyszerre válik el az eredeti erődtől, de harmonizál is vele. Ha a régi épületbe valahol új nyílást vágtak, az is transzparens módon válik el a környezetétől, húsz milliméteres acéllemezből készült keretezés jelzi a kortárs beavatkozást. Még az újragyártott nyílászárókkal sem hazudnak, mert egy viszonylag épségben megmaradt, majd restaurált ablakot mint relikviát állítottak ki az erőd egyik folyosófalán; pontosan látjuk mi a régi, mi a mai. Emellett az elegancia mellett a legfőbb feladatnak,

a legújabb muzeológiai elvárásoknak is jól megfelel az épület,

például a múzeumpedagógiai alkalmak helyszínéül szolgáló kreatív foglalkoztatóban rengeteg informatikai csatlakoztató található meg rozsdamentes acél kézmosó, tehát minden, ami egy gyurmázó kisgyerek vagy egy tabletjét nyomogató kamasz fogadásához elengedhetetlen.

És bár a ház fő funkciójaként a múzeumi működést jelölték meg, az erőd udvarán egy szabadtéri színpadnak szánt területet is kialakítottak, négy sarkában minden olyan földbe süllyesztett csatlakozóval, amely szükséges ahhoz, hogy pillanatok alatt össze lehessen rakni egy előadáshoz szükséges hangosítást és fénytechnikát. Ami pedig igazán izgalmas, hogy az udvar szintjében helyezték el azt a baldachinos liftet, ami a színpadi produkciókhoz szükséges díszletek mozgatásához köti össze az udvart és az épület talajszint alatti részét, ahol a színészöltözők is találhatók.

Lovas szobor a liftből

De térjünk vissza még egy pillanatra a bejárati csarnokba. Ha leraktuk a kabátunkat a ruhatárban, és a kiállítás felé vesszük az irányt, az első élményünk az lehet majd, mintha hatalmas lovasszobrokat látnánk levitálni egy betoncsarnok terében. A furcsa érzékcsalódást az válthatja majd ki, hogy a több méter magas reneszánsz köztéri szobrok másolatait befogadó új csarnokot a látogató először szélesvászonban pillantja meg. A talajszint alá süllyesztett termet a földszinten egy statikai remekműnek is beillő 35 méteres vasbeton áthidalás keretezi felülről, alulról pedig egy finom üvegkorlát.

Mányi István e földszinti központi helyre tette az éttermet is, hogy köztéri hatást érjen el a zárt csarnokban. Ez gyakorlatilag egy urbanisztikai idézet. Kicsit megérezhetjük a lovasszobrok eredeti városi szituációját Velencében és Padovában: az étteremben úgy érezhetjük majd magunkat, mintha egy olasz piazza egyik kocsmájából, kávézójából, étterméből bámulnánk ki a szobrokra. Ugyanezt a köztér érzetet célozta az építész azzal a megoldással is, hogy az amúgy becsületes funkcióját tekintve akadálymentesített közlekedésre szolgáló üvegfalú liftet a hatalmas csarnokba szerkesztette. Ha föl- és leutazgatunk a lifttel, akkor olyan nézetekből láthatjuk majd a tíz méternél is magasabb szobrokat, mint ahogy a helyiek pillanthatják meg az eredeti alkotásokat az olasz városok lakóépületeiből.

Erre az új csarnokra azért volt szükség, mert az eredeti erőd körleteinek belmagassága mindössze 4 és fél méter, és azokban nem fért volna el Donatello Gattamelátájának vagy Verrocchio Colleoni-lovasszobrának a gipszmása. Bár voltak olyan hangok, amelyek helytelenítették, hogy a betoncsarnok az udvarra kerül, mert szerintük így nem érvényesül a C alaprajzú erőd épülete a felújítás után, a helyszínen ez nem érződik aránytalannak vagy problémásnak. Annál is inkább elfogadható ez a megoldás, hiszen egy katonai erőd eredeti működése közben sem lehetett steril a térség: raktárakat, istállókat, kocsiszíneket, akár kovácsműhelyt is telepítettek annak idején az erődök udvarára.
A Csillagerőd csarnokának látványterve az udvar teréből az épület tömegébe beugró üvegerkélyről.

Sőt, a kívülről kerámiával fedett hatalmas betoncsarnok nagyon tudatosan, az eredeti erőd két lépcsőtornyára lett szerkesztve, tuti játék az épület tetején végigfutó külső folyosón sétálgatva kifigyelni, mikor kerül tökéletes fedésbe a két épület. Ha sokáig nézegetjük a tetőt, az is feltűnik, hogy a reneszánsz lovasszobroknak készült új csarnok kerámialapjai szintén idézetek, a reneszánsz kváderkövek formavilágát hozzák vissza totálisan letisztult huszonegyedik századi változatban. A trapezoid tér tömegét egyébként azért süllyesztették a talajszint alá, hogy a teteje ne üsse agyon az erőd tömegjátékának rajzolatát. Az pedig minden praktikuma mellett kifejezetten megkapó megoldás, hogy a hatalmas betonterem a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokának dimenziói szerint épült.

A kiállítás nem csak a csarnokban lesz látható, az erődépület egykori körleteiben is folytatódik majd. A kiállításrendezés szempontjából eleve szerencsésen összefüggő téglaboltozatos termek visszakapták eredeti struktúrájukat, az egymásba nyitott látszó téglaszerkezetek látványa önmagában is vizuális élmény. Az egykori körletekbe olyan intelligens padlót szereltek be, amely hosszútávon biztosítja, hogy szinte bármilyen tárlatot tudjanak installálni bennük. A termeket körülölelő egykori védfolyosó a jövőben pedig nemcsak közlekedő- és tárlatfolyosóként működik majd, hanem a ház működtetésében is fontos szerepe van. A lábunk alatt ugyanis három méter mély gépészeti szerelőjárat húzódik, elektromos kábelcsordákkal és légjáratokkal.

A szellőzést egyébként a korabeli épületben is érdekesen oldották meg. A felújítás legviccesebb része az egykori erőd latrinájába vezeti a látogatót. Az eredeti állapotába visszaépített helyiségben egy többüléses, hatlövetes revolverképletű pottyantóst találunk, amelynek tartálya vörösmárványból készült. A hatalmas tartály szellőzését zárt csővel, a terem levegőcseréjét pedig egy egyszerű nyílással oldották meg annak idején. Egészen mókás, hogy még itt, a rekonstruált budiban is körbe-körbe lőrések sorakoznak, hiába, szükség esetén innen is védekezni kellett volna.

A Csillag erőd a gipszek befogadásán túl önmaga múzeuma is lesz. Az erődrendszer csillagformációit bebarangolni hatalmas élmény, pláne, hogy a második világháborúban bombatalálatot kapott észak-nyugati bástyát nemcsak felújították, hanem észak-keleti társával egyetemben kilátóponttá is alakították. Az erődöt körülvevő szárazárok déli oldalán egy frissen ácsolt madárles is helyet kapott, a gyönyörű geometrikus rendbe szerveződő rézsűket pedig, ahol egykor ágyúkat húztak-vontak, most mi vehetjük birtokba. Megéri akár csak ezért a szabadtéri élményért is elmenni majd.

A hadtáp társadalomtól egy kis szegletet visszafoglalt a béke és a kultúra. Sőt, mivel Mányi István és csapata egy teljesen nyitott szisztémájú házat tervezett, amely a múzeumi funkción túl a legkülönbözőbb rendeltetéseknek is megfeleltethető, a komáromi Csillagerőd valószínűleg nemcsak a gipszöntvényeknek biztosít majd végleges helyet, hanem egy egész megyének is fontos rendezvényhelyszínévé válik. És mondani sem kell, át lehet gondolni a hosszabb osztálykirándulások programját is.

(Forrás: index.hu)