Mondhatnánk, hogy a világhírű hegedűvirtuóz, Makszim Vengerov neve ismerősen cseng a magyar közönség számára, de ennél jóval többről van szó: nem túlzás azt állítani, hogy a szibériai születésű, izraeli állampolgárságú művész rajongással várt előadó hazánkban.
A kivételes tehetségű muzsikust hallhattuk már a MÁV Szimfonikusokkal és a Pannon Filharmonikusokkal is játszani, 2022 tavaszán pedig ismét ez utóbbival lép színpadra Pécsett (április 23.) és Miskolcon (április 24.) a Bartók Tavasz keretén belül. De ki is valójában ez a különleges és sokoldalú zseni?
Vengerov, korunk egyik legragyogóbb komolyzenei csillaga nemcsak magas színvonalú, egyedi hangzásvilágú hegedűjátékáról ismert, de karmesterként és népszerű művésztanárként is jegyzi a világ. Az elmúlt években – személyesen és online – tartott kurzusait óriási érdeklődés övezte szerte a világban, karmesterként pedig olyan zenekarokat irányít, mint a Torontói és a Montreali Szimfonikus Zenekar, a Müncheni Filharmonikusok vagy a Melbourne-i Szimfonikus Zenekar.
De lássuk a kezdeteket: Makszim Vengerov szó szerint az anyatejjel szívta magába a komolyzene szeretetét, hiszen zenészcsaládban született 1974-ben a szibériai Novoszibirszkben. Apja oboaművész, anyja egy ötszáz fős szibériai gyermekkórus vezetője volt, ezenfelül kiváló karmester és énekes, így nem meglepő, hogy a komolyzenei sokoldalúság Makszim sajátja is lett. Makszim Vengerov korábban így nyilatkozott: „Amikor még anyám hasában voltam, hallhattam David Ojsztrah egyik legutolsó oroszországi koncertjét, amikor a Csajkovszkij-hegedűversenyt játszotta.” Így nem csoda, hogy négyévesen már hegedült, tízévesen pedig megnyerte az 1984-es junior Wieniawski Versenyt Lengyelországban.
Ahány világ, annyi identitás
Bár Vengerov Szibériában született és ott is kezdett hegedülni Galina Turcsanyinova, majd Zahar Bron tanítványaként – aki Vagyim Repin mestere is volt –, de amikor Bron 1987-ben a londoni Királyi Zeneakadémia tanára lett, a tizenhárom éves Vengerov és családja is vele költözött, később pedig a Lübecki Zeneakadémiára is követte. A hegedű iránti szenvedélye sosem ismert határokat, a legnagyobb szorgalommal és alázattal támogatta meg korán kivilágló tehetségét. 1990-ben családjával együtt kivándorolt Izraelbe, ahol felvette az izraeli állampolgárságot.
Vengerov már kamaszként a zenei élet egyik üstököse volt: tizenöt évesen fellépett az amszterdami Concertgebouw-ban, és ugyanebben az évben megnyerte a londoni Nemzetközi Carl Flesch Versenyt, amelynek eredményeként elindult nemzetközi karrierje. Tizenhat éves korától folyamatosan színpadon állt – szólistaként, kamaraformációkkal és szimfonikus zenekarokkal egyaránt –, jelentős európai zenei eseményeken nyűgözte le a közönséget, és felkeltette a nagy lemezkiadók és zenei magazinok érdeklődését is.
Művészi fejlődéséhez hozzájárult a Msztyiszlav Rosztropoviccsal és Daniel Barenboimmal kötött barátsága, amely számtalan közös koncert és lemez formájában gazdagította a hallgatóságot. Vengerov az elmúlt három évtizedben sorra nyerte a világ legrangosabb díjait – többek közt két Gramophone- és Grammy-díjat is magának tudhat –, számtalan nagy sikerű albumot jelentetett meg, és beutazta az egész világot.
Visszavonultan a jó szolgálatában
Amikor egy vállsérülés miatt Vengerov egy időre maga mögött hagyta a hegedülést, elkezdett komolyabban érdeklődni a karmesterség iránt, sőt, igyekezett művészetét más irányba is kiterjeszteni. Az UNICEF zenei jószolgálati nagykövete lett, és igen aktív szerepet vállalt ezen a területen is. Négy évig tartott Vengerov távolmaradása a hegedűjátéktól, de UNICEF-es szolgálatáért a 2007-es davosi Világgazdasági Fórumon megkapta a Kristály díjat, amellyel azokat tüntetik ki, akik művészetüket a különböző kultúrák közti kapcsolatok megteremtésére is használják.
Nagy visszatérésére 2011-ben került sor, azóta ismét a világ legelőkelőbb koncerttermeiben áll színpadra a leghíresebb zenekarok kíséretében, ám nem hagyott fel a karmesteri tevékenységgel és a tanítással sem.
A mester ars poeticája
Vengerov a zenét visszavonulásnak tekinti a modern élet ritmusától. Gyógyító ereje van, mondja, mert nemcsak a zenéről tanulunk valamit, hanem saját magunkról is, ha értően figyelünk. „Manapság nem az a fontos, hogy az ember a saját nemzetét, nemzetének, iskolájának hagyományait képviselje, hanem az, hogy a lelkét és – úgy is mondhatnánk – belső genetikai kódjait bemutassa. Minden embernek megvan a saját beszédhangja. Amikor beszélünk, az emberek felismerik a hangunkat, és ezen keresztül minket magunkat is. Ugyanez a helyzet, ha zenélünk, akkor is ugyanezt a felismerést kell lehetővé tennünk. A mai kor arról szól, hogy ezt a saját hangunkat ne veszítsük el” – fogalmazott egy interjúban annak kapcsán, hogy a tökéletes technika mellett milyen fontos a hitelesség, az őszinteség, a személyiség ereje a színpadon. Szerencse, hogy erről a magyar közönségnek is lehetősége lesz meggyőződnie áprilisban a Bartók Tavasz keretén belül!
| Forrás: papageno.hu
