Az első hallásra nem sok izgalmat tartogató párosítás meglepően hatásos téri metaforája az idő és kultúra szövevényes kapcsolatának, és meggyőző ereje egyértelműen a Mányi Stúdió által jegyzett kortárs építészeti minőségében rejlik.

A műemlékek revitalizációja nem pusztán stilisztikai vagy esztétikai kérdés, ahogy azt sokszor a kultúrpolitika láttatni kívánja. Működőképes funkció, és annak megfelelő, 21. századi működés híján a leggondosabb történeti kutatás nyomán helyreállított épület is hamar amortizálódik, az öncélú külcsín puszta pénzpocsékolás. A Csillagerőd esetében szerencsésen sikerült a karakteres, látszólag nagyon is determinált építészeti struktúrának hozzá illő szerepet találni. Az építészeti beavatkozás pedig határozottan, de érzékenyen nyúlt az eredeti épülettárgyhoz, markáns gesztussal egészítve ki azt a szükséges új funkció befogadására.

Mányi István életművében a történeti építészet darabjainak értő újjáélesztése akár vezérmotívumnak is tekinthető, számtalan kulturális létesítmény köszönheti neki és irodájának azt, hogy megújulva képes a 21. század igényeit szolgálni.

Az eredeti épített tér léptékénél fogva engedelmesen tűrte a beavatkozást, hisz időben nincs tőlünk olyan messze az építés kora. A komáromi erődrendszerben magyar oldalon három, a szlovák oldalon két erőd található. Magyar oldalon a rendszer magába foglalja a Csillagerődöt, a koppánymonostori homokhegyen a ma már szintén múzeumként működő Monostori Erődöt és a Nagyigmánd felé vezető út mellett az Igmándi Erődöt. Ez utóbbiban raktározták egy ideig annak a szobormásolat-gyűjteménynek egy részét, amely most a Csillagerődben megtalálta véglegesnek tűnő otthonát.

Az erődrendszer kiépítése már a napóleoni háborúk után megkezdődött (1850 és 1871 között épült egy korábbi palánkvár helyén). A magyar szabadságharc során részben ennek is köszönhető, hogy Komárom tudta magát a legtovább tartani. Kialakítása az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb katonai beruházása volt, 200 ezer fős sereget is képes volt befogadni. A 48-as szabadságharc leverése után a Habsburgok részéről demonstratív szándékkal továbbépített erődrendszer Közép-Európa legnagyobb katonai komplexumának számított.

A Csillagerőd állandó kiállítása a budapesti Szépművészeti Múzeum gipszmásolat-gyűjteményéből született. Az első budapesti szobrászattörténeti másolatgyűjteményt Pulszky Ferenc igazgató hozta létre a Magyar Nemzeti Múzeumban 1870 és 1875 között. A múzeum magasföldszinti előcsarnokában és kerek termében, valamint első emeleti folyosóin és egy termében felállított mintegy 250 gipszöntvény a görög szobrászat történetét mutatta be az archaikus kortól a hellenisztikus korszakig. Az anyag nagyobb részét egy római származású, Athénban letelepedett gipszöntő, Felice Napoleone Martinelli készítette, aki eredetileg a British Museumnak dolgozott. Ez a gyűjtemény bővült tovább a későbbi évtizedekben, és került a Szépművészeti Múzeumba, amelynek egyes tereit kifejezetten a szoborgyűjtemény befogadására alakították ki.

A termek neve – dór terem, román csarnok, reneszánsz csarnok – őrzi ma ennek emlékét. A 20. században, ahogy fokozatosan halványult a másolatok szerepe, a legtöbb gipszgyűjtemény mostoha sorsra jutott, raktárakba kényszerült, számos darabja megsérült vagy megsemmisült. A budapesti gipszöntvényeket a II. világháború idején nem mentették, az 1970-es évektől pedig a gyűjtemény nagyobbik része elkerült a fővárosból, több vidéki város, például Tata, Kecskemét múzeumaiba. Egy részük a Szépművészeti Múzeum szintén ázó Román Csarnokában, más részük pedig az Igmándi erődben várta sorsának jobbra fordulását. 2015-ben elindult a Román Csarnok és kapcsolódó tereinek a rekonstrukciója, ami szükségessé tette az addig ott tárolt gipszek sorsának rendezését, így kézenfekvő volt a lehetőség, hogy a felújított komáromi Csillagerőd fogadja be a kivételes gyűjtemény mintegy 300 kiváló darabját.

A Szépművészeti Múzeum bővítését is tervező Mányi Stúdió munkája nyomán a meglévő épület nettó alapterülete több mint 7000 m2-re növekedett. A főbejárattal szemben a bejárati tengelyhez képest aszimmetrikus geometriájú, koporsó, vagy inkább szarkofág alakú tömeg bővíti a földfeltöltéssel álcázott, árokkal körülvett félkör alaprajzú katonai létesítményt. Ebben az új, de színében és külső textúrájában az eredeti falakhoz illeszkedő, érzékenyen esetleges geometriájú tömegben találtak helyet maguknak a korszerű múzeumi funkciók: a recepció, múzeumi bolt, étterem és konferenciaterem.

A komplexum bejárata nem a tengelyben nyílik, így belül érdekes átlátások révén tárul fel a téregyüttes tengelyből kimozdított fókusza, a szintben lemélyített nagycsarnok, ahol a gyűjtemény legmagasabb darabja, Verrocchio Colleoni lovasszobra a főszereplő. A koporsófödémmel fedett hatalmas térben nincs közbenső alátámasztás, a megérkezés szintje galériásan nyílik ide, egy statikai bravúrnak számító áthidalás révén szintén függőleges támaszok nélkül. Az eredetik anyagát, sőt, még a kopást, anyagromlást is hűen visszaadó másolatok így abszolút főszereplővé válnak a látszóbeton-felületek között, a lesüllyesztett padlószintnek köszönhetően pedig a magas talapzaton álló lovasok is testközelből, szemmagasságból szemlélhetők.

Az udvar felől két ponton is üvegezett zárterkélyek nyúlnak be a térbe, ahonnan beárad a természetes fény, láthatók az erőd falai, a szobrok látványa pedig kívülről is élvezhető. A nyílásokkal átlyuggatott felületek, az áramló térszervezés erős kontrasztban áll az erődnek mind a szellemével, mind a történeti terek térszerkezetével, a vaskos falak zártságával.

A kortárs és történeti részek markáns megkülönböztetése nem csupán anyagi, de szellemi értelemben is megvalósul, ugyanakkor a jól eltalált anyaghasználat és téri lépték folytán régi és új harmóniába olvad össze – lenyűgöz a múlt, mégis minden pillanatban tudatában vagyunk, hogy a 21. században járunk.

Értelemszerűen más építészeti kihívásokkal szembesítő feladatrészt jelentett a történeti építészet kezelése. A felújítást megelőzően a bécsi katonai archívumban megtalálták az épület tervrajzait, így, ahol lehetséges volt, a tereket eredeti állapotukba állították vissza. Többméteres földréteggel borított, félig föld alatti boltozatos termek soráról beszélünk, ahol Mányi István elmondása szerint a felújítás előtt akácerdő nőtt a földfeltöltésen. A megfelelő gépészet kialakítása jelentette a legnagyobb kihívást a teljesen átvizesedett falak között. A félköríves folyosóról nyíló, több helyen is összenyitott, érdekes átlátásokkal összekötött hajdani lakóegységekben elhelyezett műtárgyak körül azonban ennek nyoma sem látható, sikerült mindent rejtetten megoldani. A körfolyosó padlója alatt húzódik a gépészeti akna, a termekbe innen jutnak a szükséges vezetékek.

A mintaszerűen helyreállított térben a gipszmásolatok valódi műtárgyakként élednek fel; közvetlen közelről tanulmányozni a milói Vénusz idomait, a Laokoón-csoport vonagló testeit, álldogálni Hekaté sírja vagy a Paradicsomi kapu előtt – és mindezt a 21. században, egy önmagában is fantasztikus, megrázó térben, amely a szobroknál évszázadokkal később keletkezett –, nagyon erős metaforája ez az időnek. Olyan kulturális egyveleg, amely pontosan összevág korunk szellemi identitásával.

| Forrás: octogon.hu