1. A nyelvtudomány területén egy ilyen szótár alapvető forrása a nyelvjárástani, a szótörténeti-etimológiai, a szóföldrajzi, a szójelentés- és szóképzéstani, egyéb lexikológiai és szinonimikai, továbbá egyebek mellett a szószerkezetekre, közelebbről az állandósult szókapcsolatokra irányuló kutatásoknak.

2. Egy tájszótári kötet megjelenésével fontos forrással gyarapodnak a nyelvjáráskutatás segédtudományai is, például a hely- vagy településtörténet, a gazdaságtörténet, a növény- és állattan, a földrajz. Emellett e szótár megjelenése egyaránt fontos a néprajzkutatóknak és a művelődéstörténészeknek.

3. Számottevő a szótár közművelődési jelentősége. A magyartanárok, az irodalomtörténészek, a műfordítók, az írók és költők, a nyelvi lektorok, az újságírók a szépirodalmi alkotásokban előforduló – gyakran régies – nyelvjárási szavak értelmezéséhez kapnak e kézikönyvvel nélkülözhetetlen forrást. Gunda Béla joggal szögezte le a Magyar Nyelvőrben (Nyr 104: 401): „A szócikkekből a további problémák és tudományos feladatok, tanulmány- és disszertációtémák özöne árad. A szerkesztők és a szócikkek írói – ismeretlen forrásokig vezetve el bennünket – nemzedékek számára nyújtanak kutatási lehetőséget, megkímélik őket a fárasztó anyaggyűjtő munkától.”

Most Kiss Gábor főszerkesztésében a Nagy Magyar Tájszótárt lapozgatom. A Tinta Könyvkiadónak egyik leghatalmasabb munkája, A Magyar Nyelv Kézikönyvei sorozatának XXX. kötete. Az első megállapításom e kiadványról: nem tapasztaltam még olyan munkát, amiben ennyi szótári egységet ilyen tömören értelmeztek volna. No de menjünk sorjában.

Az Előszó (5–21) a főszerkesztő tollából a Nagy magyar tájszótár (NMTsz) elkészítésével kapcsolatos tudnivalókat ismerteti. Megemlíti többek között a magyar nyelvterületen beszélt tíz különböző nyelvjárási területet (nyugat-, közép-, dél-dunántúli, dél-alföldi, palóc, Tisza–Körös-vidéki. északkeleti, mezőségi, székely és moldvai). A mű a tájnyelvet a nyelvjárás vagy a dialektus szinonimájának tekinti, azaz valamely nyelvnek egy-egy vidéken használt, a köznyelvtől kisebb vagy nagyobb mértékben eltérő változatát. Röviden áttekinti az NMTSz előzményeit, és e szótár szerves előzményének tekinti a Tinta kiadó 2014-ben napvilágot látott Kis magyar tájszótárát is. Tisztázza a tájszók fogalmát és a nagyközönséggel ismerteti a tájszótípusokat (valódi, jelentésbeli és alaki tájszó). Ezek után áttekinti az NMTsz anyaggyűjtésének menetét, és megadja a szótár forrásait. A legfontosabb források: a rendelkezésre álló 22 regionális tájszótár, a magyar nyelvjárások atlaszának számítógépes feldolgozása, és kiegészítésképpen az értelmező szótárak, azaz ezeknek nyelvjárási (tájnyelvi, népies minősítéssel ellátott) szóelemei. A főszerkesztő ezek után ismerteti az NMTsz felépítését, és közli a szótár legfontosabb statisztikai adatait. Az ezeroldalas kiadvány összesen 51 405 szócikkből áll, de valójában 55 050 címszót tartalmaz. A homonimák jelöléséről, a különféle szófajok jelöléséről és a szótári címszó stilisztikai minősítéséről – minden estben bőséges példaanyaggal – szó esik. A szófajokat a szerkesztők 11 szófajba sorolták be, közülük a gyakorisági sorrend: főnév 22 569 szó, ige 21 860, melléknév 8 384, határozószó 2 134, névmás 70, mondatszó 64 tétel. A minősítéssel megjelölt szavak számát tekintve tréfás <tréf> minősítésű a könyvben 578 szó, gúnyos <gúny> 196, gyermeknyelvi 59, végül tréfás / gúnyos <tréf, gúny=""> összesen 44 lexéma. A címszók jelentéseinek megadásával foglalkozó részből megtudhatjuk, hogy az NMTSz-ben együttvéve 71 310 jelentés van megadva, és ebből 11 671 címszó két- vagy többjelentésű. A kézikönyvben 24 címszónak van tíz vagy több jelentése, így például a szer főnévnek 20, a siska főnévnek 14, a szék főnévnek és a tanórok főnévnek 12–12 jelentése van. A források megadását tekintve jelentősnek tartjuk, hogy az NMTSz-ben minden egyes tájszó közli a feldolgozott 25 forrásnak a lelőhelyét. A legtöbb szóelem (27 855) az Új magyar tájszótárból van kigyűjtve, de számos szót (31 437) vettek a szerkesztők Szinnyei Magyar tájszótárából, és harmadikként a hétkötetes A magyar nyelv értelmező szótárát (4 551), negyedikként pedig Bálint Sándor Szegedi szótárát említhetjük (4 446). Az NMTSz céljával és jellegével foglalkozó kis fejezet leszögezi: a jó 55 000 címszavas nagyszótár „bemutatja a mára szinte teljesen letűnt paraszti világot és a visszaszorult paraszti gazdálkodást, tipikus munkafolyamatait, tárgyait, tevékenységét”. A szótár joggal tekinthető a magyar szókincs egyfajta történeti szótárának. Egy fogalom, tárgy megnevezésének változatosságára példaképpen hozza a búzavirág 11 tájnyelvi megjelölését: dédike, dődike, égivirág, égvirág, gabonavirág, ígyvirág, katószeme, kékkonkoly, kékvirág, sokorlat és vasvirág. Az Előszó a fejezethez felhasznált művek bibliográfiájával és az NMTSz forrásainak felsorolásával zárul.

Tudva tudjuk, hogy az NMTSz tükörként tárja elénk a XX. században élt magyar parasztság tárgyi világán kívül társadalmi rendjét és kultúráját, gondolkodását és tréfálkozó kedvét, mentalitását, erkölcseit, sőt költészetét és művészetét is. Igen sok tájnyelvi elem egyben a kihalófélben levő – azóta részben ki is halt – hagyományos magyar paraszti gazdálkodás műszava; emellett a legkülönfélébb népszokásokra utaló adatok a további néprajzi kutatásokhoz is segítséget nyújtanak.
A szótár (23–1001) tanulmányozása közben a szakembernek és a laikus olvasónak egyaránt feltűnik népnyelvünk gazdagsága például az öltözködés szakszókincsében, az emberi jellemvonások gyakran szókimondó megnevezéseivel, a hangutánzó-hangfestő és a gyermeknyelvi szavak hatalmas tárházával, az állatok kora és neme szerinti sokoldalú és pontos hívogató, terelő és egyéb névmegjelölésekkel. A szófajok közül érdekes lenne megvizsgálni az igekötős igéket: a meg- igekötővel képzett igék száma 35 oldalt tesz ki (574–609). A homonimák között a szer² a szótárban (857) húsz különböző jelentéssel szerepel. A káva (426) nyolc különféle jelentése között az összefüggés a szó eredeti ’kerítés’ jelentése lehet. Jó néhány, köznyelvtől eltérő jelentést gyűjthetünk össze, például a kápolna ’gyökerestül kihúzott kender v. len, sátor alakú csomóba rakva’. Nagyszámú összetétel található össze- igekötővel (672–679). Az oláh- előtagú összetételek vagy szegénységre, gyenge minőségre utalnak (oláhablak, oláhfazék), vagy növénynevek előtagjaként állnak (oláhborsó). A német- a népnevek közül a leggyakoribb előtag (németbanda, németbor, németbőr, németeső, németgatya, némethas, németiskola, németnadrág, németpuska, németrák, németszél, németvilla), többségük a német (származású) emberekre utal. A szó hangteste szempontjából jellegzetesek a nyelvünkben kései kölcsönzésre, ill. hangutánzó-hangfestő eredetre utaló szó eleji mássalhangzó-torlódásos alakok, mint például a nagyszámú, elsősorban valódi tájszókat képviselő pr- (736–739), valamint az sk-, sl-, sm-, sn- kezdetű (810–811), valamint a hármas torlódást felmutató str- (819) szókezdetű lexémák.

Nagy élmény a szótárt bárhol felnyitni. Különösen ajánlható e mű egyrészt az iskolás gyerekekkel rendelkező családoknak, másrészt a nagy olvasóknak, főleg azoknak, akik a XX. századi prózaírók regényeit, elbeszéléseit kedvelik.

A kézikönyv minden munkatársát elismerés illeti: az adatgyűjtésben közreműködőket, a lektorokat, de mindenekelőtt a szerkesztésben közreműködött hölgyeket és a főszerkesztőt.
prof Zaicz Gábor, Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Nagy magyar tájszótár
55 000 népies, tájnyelvi és archaikus szó magyarázata
Főszerkesztő: Kiss Gábor
A szerkesztésben közreműködött: Jákfalvi Anikó és Mandl Orsolya
Tinta Könyvkiadó. Budapest 2019. 1001 lap

A szótár a TINTA Könyvkiadó honlapján:
https://www.tinta.hu/Nagy-magyar-tajszotar

(Esemény Menedzser)