A Greyhound csatahajó-ban Hanks a főszerep mellett a C. S. Forester regénye alapján készült forgatókönyvért felelt, s újfent bizonyította, hogy mennyire közel áll hozzá a téma.
A címszereplő amerikai hadihajó az Atlanti-óceán északi részén állomásozik 1942 elején. Frissen kinevezett kapitánya, Krause (Tom Hanks) azt a feladatot kapja, hogy három másik rombolóval kiegészülve, kísérjen egy ellátmányt szállító konvojt. Az út egy ideig zavartalan, ám az ellenséges tengeralattjárók portyázó cápaként lesik a prédát.
Tom Hanks ide vagy oda, előzetesen nem sok reményt lehetett táplálni arra, hogy a Greyhound-ból bármi értékelhető kisülhet.
A rövidke, alig másfél órás játékidő, a suta CGI, illetve a kedvcsinálókban látott hiteltelen helyzetek azt sejtették, hogy egy B-kategóriás akciófilmmel lesz dolgunk. A végeredmény nem feltétlenül áll messze ettől, mégis, Aaron Schneider rendezőnek sikerült előnyt kovácsolni a minimalista elképzelésből.
A már említett rövidség a cselekmény javára válik, nincsenek felesleges mellékszálak, a kötelező családi kitekintőt már az első öt percben letudjuk. Ezek után irány az óceán és kis túlzással el sem mozdulunk a romboló fedélzetéről. Ha akciófilmként tekintünk rá, akkor A Greyhound csatahajó erénye, hogy nem vállalja túl magát, nem kíván minden frontot aprólékosan bemutatni és terjengősségében is száraz történelemórát tartani. Egy adott helyszínre és az ott zajló eseményekre fókuszál. A legénység folyamatos fenyegetésnek van kitéve, velük együtt a néző sem sejti mikor és honnan érkezhet a baj, csak azt tudni, hogy a végtelen óceán tele van veszélyekkel – márpedig az ebből fakadó feszültség egyértelműen a mű legerősebb eleme. Szintén remek húzás, ahogy a romboló működését (ezúttal indokoltan is aprólékosan) bemutatják, mintha csak egy hús-vér hadigépet látnánk. Noha a kapitány irányítja ezt a bődületes monstrumot, ám a legénység minden egyes tagja afféle fontos csavarként járul hozzá ahhoz, hogy a hajó élő-lélegző organizmussá váljon. A szonárostól kezdve a küldöncön át az ellátóig mindenki feladata világos és szükséges ahhoz, hogy sikerrel vegyék az eléjük háruló akadályokat.
A már említett hiányok és hibák (a vizuális élményt rontó CGI, egyes helyzetek megkérdőjelezhető hitelessége), valamint az olykor túlcsorduló pátosz ellenére, a kevesebb néha több elve jelen esetben igaznak bizonyult: Hanks és Schneider kihozták a maximumot az alapanyagból, legalábbis ami az atmoszférát és a feszültséget illeti. A Greyhound csatahajó egy egyszerű második világháborús thriller, ami pont a célra törő egyszerűség miatt válik olyan stabillá, akár egy hullámokat maga alágyűrő csatahajó.
(Forrás: origo.hu)
