A jelenleg száznegyven járműből (fele autó, fele motorkerékpár) álló magángyűjteményről mindenképpen érdemes tudni, hogy kizárólag kifogástalan állapotban lévő, restaurált és üzemképes darabokból áll. A gyűjtemény bővítését, a modellek kiválasztását és a múzeum koncepciójába illő példányok felkutatását Kaáli professzor – aki egyszerű műkedvelőnek tartja magát – szakértő grémiumra bízta, ő saját bevallása szerint csupán a végső döntéseket hozza meg.
A gyűjtemény filozófiája az, hogy minden járműmárkától csak annak legikonikusabb egy-két modelljét jelenítik meg a XX. század elejétől a nyolcvanas évekig bezárólag. Ha Volkswagenről van szó, akkor például értelemszerűen a „bogár” és a „hippibuszként” ismert Tranzporter T1-es, ha Citroën, akkor a 2CV „kacsa” és a DS „cápa”, ha Rolls-Royce, akkor csakis a Silver Shadow, ha a Jaguar, akkor az E-Type, ha pedig Ford, akkor természetesen a ’66-os évjáratú Mustang. De említhetjük a sokakban nosztalgikus érzéseket keltő emblematikus „szocialista” autókból közkívánatra létrehozott gyűjteményt is, nem beszélve a klasszikus kétkerekűekről, amelyek sorában a magyar márkák szinte valamennyi típusa megtalálható. A múzeumnak nincs kapacitása restaurálásra, az alkalmazott szakembereknek éppen elég feladatot jelent az öreg gépek folyamatos karbantartása, ápolása, időnkénti megjáratása.
Kaáli professzor gyűjteményének összértéke hétszázezer euró
A gyűjtemény nemrégiben öt autóritkasággal gazdagodott, melyek összértéke hétszázezer euró. Kaáli professzor legújabb kedvence közülük a valaha gyártott legdrágább és sokak szerint legszebb francia luxuskupé, a Facel Vega II., amelyből mindösszesen 182 darabot gyártottak 1962–63-ban. A professzor elmondása szerint még csak az autó koncepciója született meg, a filmsztárok, sportolók, politikusok, királyok, hercegek máris sorban álltak érte, pedig csillagászati összeg szerepelt az árcéduláján. Olyan vevőkört célzott az autó, akik szemében egy Maybach, egy Bentley unalmas tucatautónak számított. Tulajdonosai közt olyan nevek szerepelnek, mint Tony Curtis, Ringo Starr, Frank Sinatra, Pablo Picasso, Christian Dior, Joan Fontaine és Sir Stirling Moss. Mivel a gyártó nem talált hozzá francia erőforrást, egy brutálisan erős, 6286 köbcentis, 355 lóerős, V8-as Chrysler-motorral és automata váltóval szerelték. A kézi gyártású autó a kortárs Rolls-Royce-okhoz hasonló tulajdonságokkal jellemezhető, csak sokkal erősebb, gyorsabb és ritkább azoknál.
De ha már sztárok autóiról van szó, folytassuk a sort Marcello Mastroianni, Sophia Loren, Brigitte Bardot vagy Audrey Hepburn kedvencéről, a hölgyszíveket elvarázsoló Lancia Flaminia GT-vel, amelyet 1960-ban gyártottak.
Az ezüstszínű autó népszerűségét szépségén kívül az is magyarázza, amit Enzo Ferrari nyilatkozott róla, miszerint ez volt az akkori idők legjobban kezelhető járműve, az olasz dolce vita életérzés megtestesítője. Az autó a világ máig talán leghíresebb formatervezője, Sergio Pininfarina rajzasztalán született.
Ha már a napfényes csizmánál járunk, a harmadik új szerzemény egy 1973-as Lamborghini Espada, amelyet V12-es, 3929 köbcentis motorja 350 lóerő teljesítményt adott le. A modell születése annak köszönhető, hogy Ferruccio Lamborghini borsot akart törni örök vetélytársa, Enzo Ferrari orra alá. Megbízta a Bertone stúdiót (a világ második leghíresett autódizájner-csapata) a karosszéria megrajzolásával, ami olyan jól sikerült, hogy 1968 tavaszán a Genfi Autókiállításon karakterével lenyűgözte a világ nyilvánosságát.
Az olasz sportkocsik szépségét és gyorsaságát mindenki elismerte (és elismeri ma is), azonban üzembiztosságuk ügyében már Erich Bitter német profi országútikerékpáros-versenyzőnek, későbbi autóversenyzőnek is voltak fenntartásai. A tuningalkatrészekből meggazdagodott üzletember imádta az olasz sportkocsikat, de elege lett a fürge Abarthok és Intermeccanicák műszaki problémáiból. 1969-ben úgy határozott, egyesíti a német gépek megbízhatóságát az olasz sportkupék utánozhatatlan karakterével.
Meggyőzte az Opel vezetőségét, így született meg a Bitter Coupe SC 3.0. A gép az Opel Senator alapjaira épült, de a karosszéria az Opelnél alkalmazott formatervezők, köztük Giovanni Michelotti közös munkája eredményeként született. A Bitter Coupe meg is kapta Ferrarihoz való hasonlósága miatt a „német 400i” becenevet. Az autóból mindössze 488 darab készült 1981-ben, ezek elsősorban az autó német mivoltát értékelő hazai közönség körében keltek el.
De ha már szó volt az előkelőségekről, ne feledkezzünk meg a Kaáli autómúzeum szó szerint legfenségesebb új darabjáról, a nemrég elhunyt II. Erzsébet királynő által kedvelt és nagyon sokáig használt Rover P5B Coupéról! Sőt említésre méltó, hogy a Vaslady néven ismert Margaret Thatcher miniszterelnök is egy ilyen autón érkezett meg 1979-es megválasztása után a Downing Street 10. alatti rezidenciához – noha az ötvenes évek második felében tervezett modell gyártása akkor már régen leállt.
Az autó műszaki értelemben nem nyújtott kiemelkedőt, hiszen 3528 köbcentis V8-as motorja mindössze 150 lóerőt teljesített, de nem is emiatt szerethető. Azt tartották róla, hogy a szegény ember Rolls-Royce-sza, azonban a királynő mégis ragaszkodott hozzá – vagy talán éppen ezért. Mindenesetre kétségtelenül a brit autógyártás egyik legikonikusabb darabja, amellyel most térségünk legnagyobb veteránautó-múzeuma is gazdagodott.
| Forrás és fotó: likebalaton.hu
