Világszerte a különlegesebbnél különlegesebb technológiáknak köszönhetően az atlétika ezen szakága is egyre népszerűbb. Magyarországon a BEAC futója az egyetlen férfi maratonista, aki profi szinten meg tud élni szenvedélyéből - nem mindig volt ez így. A 29 éves sportoló ennek lehetséges okairól, illetve egyéb érdekes dolgokról is beszélt az Origónak adott exkluzív interjúban.

Gratulálok az októberi Budapest Maratonon megszerzett második maratoni országos bajnoki címéhez. Hogyan sikerült ezt egy ennyire jó, az országos bajnokságon 18 éve nem látott időeredménnyel abszolválni? Jót tett a karanténidőszak az egyéni sportolóknak?

Köszönöm szépen. Augusztus eleje óta megnyertem három félmaratonit, 10 000 méteren pedig csak egy másodperccel maradtam el az ob-n az első helyezettől. Ezzel a maratonnal sikerült megkoronáznom ezt az évet, ahol ráadásul csapatban, a BEAC színeiben is aranyérmesek tudtunk lenni.

Mindezek alapján valóban azt állíthatom, hogy számomra jót tett a karanténidőszak.

A tavalyi év egy kicsit nehezebbre sikerült, túlságosan nyomott engem az olimpiai kényszer. Jól jöttem ki abból, hogy ennyire bizonytalan lett minden. Félre tudtam tenni az ilyen elvárásokat és csak azt tűztem ki célul, hogy magamhoz képest jókat fussak.

Ez nagyon jól sikerült, pláne egy olyan nehéz pályán, mint a budapesti.

Így van. Ez csupán a negyedik Budapest Maratonom volt, pályafutásom elején inkább külföldön futottam ezen a távon, a minél jobb időeredmény reményében. Tudtam, hogy előbb-utóbb itthon is meg kell méretnem magam, mert kiváló edzőm, Szabó Imre a sikert elsődlegesen bajnoki címekben méri, mint időeredményben. Ez a mostani sikerült a legjobban, végre sikerült itthon is 2 óra 20 perc alá bemennem (2:17:43 - a szerk.). A budapesti egy elég technikás, fordítókkal és hidakkal teli pálya, és külföldi neves futók sincsenek az alacsony szakmai presztízs miatt, így csak egy markényi hazai elit futóval tudjuk húzni egymást. Ezzel együtt a Budapest Maraton egy nagyon hangulatos és szép tömegfutóverseny.

Milyen egy hosszútávfutó támogatottsága a magyar Atlétikai Szövetségen belül, a többi szakághoz képest?

A hosszútávfutás legalább 15 éve periférián van, és azon belül a maratonfutás még inkább. Az utcai futás egy különleges része az atlétikának, mert a többi számmal ellenkezőleg a stadionon kívül zajlik. Úgy érzem, a sportvezetők azért is mondtak le erről a szakágról, mert úgy látják, akármennyi pénzt beleraknának, nem tudjuk felvenni a versenyt az afrikai élmezőnnyel. Ez egyébként Európa-szerte egy fennálló probléma. Várják, hogy felbukkanjanak tehetségek, de szerintem ez nem a legjobb stratégia.

A legtöbben abbahagyják húszévesen, pont azért, mert nincsen támogatottságuk

- és itt nem csupán anyagiakra gondolok. Szükség lenne valahogyan felkarolni a maratoni futást, de egyelőre azt látni, hogy ma nehezebb rávenni fiatalokat a hosszútávfutásra, mint valaha korábban.

Tud olyan fiatal magyar futókat mondani, akik felvehetik önnel a versenyt a közeljövőben?

Sajnos nem. Az előttünk versenyző bajnokok, Kovács Tamás és Józsa Gábor már kezdenek visszavonulni, a 17-20 éveseknél reménységek vannak, de ők koránt sem biztos, hogy maratonisták lesznek. Jelenleg én és a Vasas színeiben versenyző Jenkei Péter vagyunk 28-29 évesek, és gyakorlatilag 20 és 30 között csak mi vagyunk. A 20-25-ös korosztályból egyetlen hozzánk hasonló fiatalt sem tudnék kiemelni.

Természetesen jó maratoni eredmények még nem várhatóak el a fiataloktól, de az sajnálatos, hogy kimondottan utcai futók, illetve színvonalas félmaratoni eredmények nincsenek a korosztályban.

Mekkora befektetett munka szükséges ahhoz, hogy valaki eljusson erre a szintre?

Általában majdnem minden nap van két edzésem egy héten, de gyakran azért egy-egy nap pihenőt kapok. Ez heti 9-10 futást jelent, mellette erősítő munkával, néha keresztedzéssel.

Egy évben körülbelül 6000 kilométert futok, de ezt edzője válogatja.

Jenkei Péter például 8000 kilométernyi munkát tesz a lábába.

Hány olyan futót tud, aki itthon meg tud élni főállásban?

Sajnos kevés példa van erre, illetve én csak a maratoni szakágról tudok hitelesen nyilatkozni. A riói olimpikonok közül főállású versenyző Erdélyi Zsófia, Szabó Tünde és Papp Krisztina – utóbbi tavaly visszavonult. Józsa Gábor munka mellett versenyzett, ami különleges sikernek számít. Jelenleg Gyurkó Fanni, Szabó Nóra és Jenkei Péter tudomásom szerint munka mellett, „félprofiként" érik el a kiemelkedő eredményeiket. A londoni olimpiáig valamivel több profi státuszú futó volt – többek között Kovács Tamás vagy Kálovics Anikó, de azóta egyre kevesebb.

Mi ennek az oka?

Amíg nem lesz központilag irányítva ez a szakág, addig nagyon nehéz. Amikor az 1980-as években virágzott a hosszútávfutó élet, akkor országos szinten össze volt fogva az egész. Voltak közös edzések, versenyeztetés, edzőtáborok, pezsgő volt a vérkeringése a közegnek. Most pár futó van, akik valahogy maguknak próbálják megoldani a dolgaikat. Így nehéz, és ez nem is a pénzen múlik elsősorban.

Az amatőr „influenszer" futók mennyire szívják el a szponzorokat önök elől? Mennyire látja ezt káros jelenségnek?

Ez összetett kérdés, mert akikre ön gondol, azok sokszor valóbban kedveltebbek a szponzorok számára. Ugyanakkor ez önmenedzsment kérdése is. Úgy gondolom, én a jó példák közé tartozom ebből a szempontból. Valóban több támogatott személy van a hobbifutók között, de sajnos itthon nagyon sok kritika övezi ezt a jelenséget szakmai berkeken belül.

Sokan nem is mernek ehhez az eszközhöz nyúlni, mert attól tartanak, hogy később lenézik őket, hogy miért reklámozza magát, miért nem törődik inkább a kemény munkával.

Pedig ez egy praktikus dolog, ma így lehet megélni a sportból.

Fel kell használni a futást marketingeszközként is, mert a pénzdíjak és az állami támogatás is alacsonyak. Az „influenszerek" nem tőlünk veszik el a szponzorokat, sokkal inkább a profiknak kéne felkötnünk a nadrágjukat, hogy megfelelő stílusban kövessék ezt a példát. Sőt, ez egy tömegmozgalom, így még segítenek is nekünk, hogy egyre több embert szólítanak meg, és így még jobban látják a szponzorok, hogy egyre inkább érdemes támogatni a futást.

Eliud Kipchoge, minden idők egyik legnagyobb futója hosszú idő után vereséget szenvedett Londonban. Ez csak egy kisiklás a legendától, vagy jön a hatalomátvétel?

Várható volt, hogy ennek be kell következnie, ezt inkább úgy érdemes megközelíteni, hogy csoda, hogy eddig ez nem történt meg. Kipchoge hét éven át veretlen volt, erre még Haile Gebrselassie és Hisám el-Gerúzs sem volt képes. A Bekele-Kipchoge párharc ugyan elmaradt, de már a nyilatkozatoknál is érződött, hogy most megszakadhat a kenyai szériája. Maratonfutásban nincs papírforma, reális volt, hogy kikapott. 36 évesen már lehet, hogy nem is volt olyan motivált, de már így is örökre beírta magát a történelemkönyvekbe. Az még nyitott kérdés, hogy van-e folytatása a sikersorozatának.

Ahogyan tavaly Kipchoge bécsi 2 órán belüli maratoni rekordja, úgy most ősszel két rövidebb távon is egy új, ledes technológia segítette világrekordok megdöntését. Mennyire értékesek ezek a fénycsíkkal futott idők?

Biztos, hogy nagyon nagy jelentősége van ennek, ezek a csúcsok nagyon nagy százalékban ennek köszönhetőek. Az edzőm már a tavalyi bécsi rekorddöntésnél is azt mondta, hogy nem a cipő, az alakzat vagy az időjárás, hanem a fény miatt sikerült Kipchogénak az 1 óra 59 perc 40 másodperc. Bizonyos szint felett már a mentális képesség a döntő, ez a fénytechnika pont ebben segít. Egyetlen dologra kell koncentrálni, a fényre. Joshua Cheptegei tízezres világcsúcsánál az iramfutók már-már akadályozták az ugandait, így a táv második felét csupán a csíkot követve futotta le.

Morális szempontból ezek nem annyira értékes csúcsok – legitim csúcsok ugyan, de nem adnak akkora extázist, mint mondjuk Kenenisa Bekele 15 évvel ezelőtti rekordja. Valószínűleg fény nélkül is meglehetett volna a rekord, de akkor keményebb küzdelmet láthattunk volna. Ezzel együtt elmondhatom, hogy nagy Cheptegei rajongó lettem.

Az elmúlt időszakban megjelent néhány, Cheptegeihez és Sifan Hassanhoz hasonló „univerzális" futó, akik szinte minden távon esélyesként tudnak rajthoz állni. A sikerük inkább a tehetségüknek, vagy egy új edzésmódszernek köszönhető?

Ez egy új jelenség, így nehéz rá választ adni. Csak pár év múlva láthatjuk, hogy csak néhány kivételes tehetségről, vagy pedig tényleg egy új trendről van szó.

Milyen versenyeken láthatjuk önt 2021-ben? Az olimpia mindenek felett?

Nemsokára elkezdem megtervezni a következő évem, de nagyon nehéz, mert a vírus miatt még egyetlen szervező sem tud biztosra mondani semmit. Az olimpiai kvalifikáció is ott van a háttérben, de nem görcsölök rajta, már nem ez az elsődleges célom. Ami úton tavasszal elindultam, azt szeretném folytatni. Ez azt jelenti, hogy szeretnék egyre jobb egyéni csúcsokat futni, ami remélhetőleg elvezet a 2023-as budapesti atlétikai világbajnokságra, majd a 2024-es olimpiára.

(Forrás: origo.hu)