Demus Zsófia 1989-ben született Balassagyarmaton. Diplomáját az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán szerezte, jelenleg a Pécsi Tudományegyetem doktorandusza és egy marketingiroda munkatársa. A Szépirodalmi Figyelő és a SZIFonline képregény rovatának külsős szerkesztője, a Budapesti Nemzetközi Képregény Fesztivál szervezője.
Véget ért a 2021-es Alfabéta-díjra nevezett képregények előzsűrizése, most már a döntő következik. Volt itt Petri-vers alapján készült pároldalas mű, huszárhagyományt mesékkel és vérfagyasztó horrorral ötvöző kötetnyi sztori, még egy Földes László Hobo által írt comic is... Mondhatjuk, hogy kiemelkedően erős a felhozatal?
Ezt nehéz megítélni, mivel évről évre sokat alakul a mezőny, nagyon sok forma, műfaj és stílus jelenik meg, illetve az alkotók névsora is erősen változó, mindig vannak visszatérők és teljesen új nevezők. Nem vagyok a zsűri tagja – a SziF-es rovatvezetői és kiadói munkám miatt nem is lehetek –, mindenesetre nehezen tudnék választani az idei művek közül. Hogy milyen sokszínű a felhozatal, azt egyébként az „Extra” elnevezésű kategória megléte is jelzi: ide azok a képregények kerülnek, amik valamilyen okból nem férnek bele a két alapkategóriába, vagyis a hosszabb „Kép-regények”, illetve a rövidebb „Kép-Novellák” közé. Szóval idén is felbukkantak új alkotók, és valóban – sokak számára talán meglepő módon – ott van köztük Hobo, aki Garisa H. Zsolttal és Varga Zerge Zoltánnal közösen készített képregényt Rejtő Dekameron címmel.
Ez egy izgalmas, zenei aláfestéssel kiegészülő Rejtő-adaptáció, a mindenki által jól ismert karakterekkel.
A Szépirodalmi Figyelő milyen évet zárt?
Számomra különösen nagy öröm, hogy idén hat általunk megjelentetett mű is ott lehetett a nevezettek között. 2015-től közlünk képregényeket, 2017-től pedig önálló képregényköteteket is kiadunk, és ezek szintén sikeresnek mondhatók: 2020-ban Oravecz Gergely gyűjteményes kötete, a Minden belefér megnyerte az „Extra” kategóriát, most pedig Koska Zoltán A nagy Csé és Felvidéki Miklós A gazda hangja című művéért szoríthatunk.
Használ a képregénynek, hogy olykor hírességek is közelebb merészkednek hozzá?
A magyar képregénynek szerintem minden olyan ismert személy hasznára lehet, akinek az a célja, hogy népszerűsítse a médiumot. Épp ezért a Budapesti Nemzetközi Képregény Fesztiválra – a külföldi vendégeken túl –
mindig igyekszünk olyan magyar hírességeket is elhívni, akiknek van valamilyen képregényes kötődésük.
Ilyen alapon volt a vendégünk például Szabó Győző, Till Attila és Puzsér Róbert is. Fontos az ő jelenlétük, általuk új célcsoportokat is megszólíthatunk. Valószínűleg a Hosszú Katinka nevéhez kötődő (időközben megszűnt) képregény is sokak érdeklődését felkeltette annak idején, és Hobo imént említett Rejtő Dekameronja várhatóan szintén képes lesz új embereket bevonni.
A Hobo-féle comic fülszövege rögtön így kezdődik: „A koronavírusnak »köszönhető« az egész…” Hány képregény született a koronavírusnak „köszönhetően"? És egyáltalán, hogyan hatott a járvány a magyar képregényvilágra, mennyire ihlette meg a szerzőket, milyen mértékben állította nehéz helyzet elé a kiadókat?
Nem tudok róla, hogy készült volna Magyarországon kifejezetten a koronavírusra reflektáló képregény, hacsak a Szépirodalmi Figyelő pandémia-számát nem soroljuk ide – bár az is megrendelésre született. Sajnos a járvány kitörése óta eltelt időben egyértelműen kevesebb magyar szerzői képregény jelenik meg. De ebben az is erősen benne van, hogy
itthon a képregénykészítés még mindig messze nem jelent biztos megélhetést,
sokan munka mellett fognak bele. A kiadókon viszont egyértelműen érzem a nyomást, folyamatosan újraterveznek, próbálnak igazodni a helyzethez. Már amennyire lehet.
Gondolom, a nagy rendezvények 2020-ban elmaradtak. Mi lesz idén?
Igen, a múlt évben több nagyobb rendezvényünk, így például a Hungarocomix is elmaradt. Ez minden létező szempontból nagy kiesést jelentett. Az online vásárlás persze működik, és valamennyire kárpótolja a rajongókat is, de azért mindenki számára nehéz ez a helyzet. Egyébként a külföldi képregények hazai kiadásai is sorra csúsznak, illetve egyre több kiadó időzíti az új megjelenéseit a filmes adaptációkhoz, sorozatokhoz. Tavaly a Képregény Fesztivált és a Képregényteraszt sikerült ugyan megtartanunk, de ezekre is csak kevesen jöttek el – ami természetesen érthető. Azt egyelőre nem tudni, idén mi vár ránk, mindenesetre
remélem, hogy legkésőbb nyáron már lesz alkalmunk ünnepelni egy kicsit a képregényt!
Milyen szerepet játszottak a nagy rendezvények a hazai képregényes élet megteremtésében?
Kulcsfontosságú volt a szerepük, és máig is az, már csak azért is, mert egyes alkotóknak – a képregényes közösség viszonylagos zártsága miatt – gyakorlatilag egyedül ezeken a rendezvényeken van módjuk a bemutatkozásra. Egyébként sok tervünk volt a tavalyi évre, a hagyománynak megfelelően szerettünk volna ismét neves külföldi vendégeket elhívni, teljesen új arculatot akartunk készíteni; pályázatokon is gondolkodtunk, amikkel inspirálhatnánk az alkotókat. 2019-ben megközelítőleg 1500-an látogattak el a Képregény Fesztiválra, tavaly viszont, a vírus miatt nagyon kevesen jöttek, ami természetesen a bevételeket is jelentős mértékben érintette.
Tíz-tizenöt éve a magyar képregényes élet szerves részét jelentették a kiállítások, amiken gyakran társművészetek jeles képviselői által létrehozott alkotások is felbukkantak – így például anno a Gödörben El Kazovszkij egyik installációja. Ez a forma – avagy hozzáállás – mennyire maradt meg?
A kiállítások itthon nem képezik annyira szerves részét a képregényes világnak, mint mondjuk Brüsszelben, ahol egy többemeletes képregénymúzeumot is találni. A kArton Galéria a megszűnéséig rendezett képregényes tárlatokat. Újabban a pécsi Re:publik Projekttér foglalkozik a médiummal, illetve (az elmúlt két évben) a Restro Puskin, ahol Szép Eszter szervez kiállításokat az Alfabéta-díjjal kitüntetett alkotók munkáiból. De 2018-ban az OSZK-ban is volt már egy képregénytörténeti kiállítás.
A képregény sokféleképpen tud működni,
szerintem igazán izgalmas egy kiállítótérben is, ahol a panelek, kilépve megszokott keretükből, más szerkezetbe, perspektívába rendeződnek, új értelmezést kapnak.
Milyen állapotban van jelenleg a hazai képregénykritika? Nyilván rendkívül fontos volna, hogy a médium az igényes értelmezések szintjén is jelen legyen.
Látom a fejlődést, de még mindig úgy gondolom, hogy a képregénykritikának elég hányatott sorsa van Magyarországon. Megjelennek ugyan képregényekről szóló komoly írások folyóiratokban és különféle online felületeken, a Szépirodalmi Figyelőnél is igyekszünk évente egy számot külön a képregénykritikának szentelni, illetve a szifonline-on is publikálunk ilyen szövegeket – de ez kevés. Természetesen nagyon jó, ha minőségi kritikák jelennek meg – akár „csúcskategóriás” íróktól –, de én inkább a rendszerességnek örülnék.
Sok képregénykritikát, minél több típusú platformon!
Vajon feltétlenül pozitív hatással van a képregény mint önálló kifejezési forma megítélésére az utóbbi évek szinte fullasztó hollywoodi szuperhősfilm-dömpingje?
Szkeptikus vagyok ezekkel a filmekkel kapcsolatban,
nem hiszem, hogy jó hatással lennének a képregény megítélésére, sőt.
Annak idején Rubovszky Kálmán kutatásából az derült ki, hogy az emberek az egyes képregényadaptációk elolvasása után az eredeti műveket – filmet, regényt – is felkeresték. Kérdés, hogy vajon ugyanez működik-e visszafelé, azaz a filmek is felkeltik-e az érdeklődést a képregények iránt. Én ezt a tendenciát jelenleg inkább a sorozatok vonalán látom; a The Boys, a Deadly Class (Orgyilkos Osztály), az Umbrella Academy (Esernyő Akadémia), a Happy (Vidám), vagy épp a The Walking Dead olyan adaptációk, amelyeknek köszönhetően a képregény is érezhetően előtérbe került.
Franciaországban már jó ideje önálló művészeti ágnak, egészen pontosan a Kilencedik Művészetnek tekintik (és persze ennek megfelelően is kezelik) a képregényt. Nálunk miért nem?
A képregény, attól függetlenül, hogy egy önálló médiumnak tekintendő, a köztességet is képviseli, és sokféle eszközt, nyelvet, médiumot összefog. Ennek egyik előnye, hogy számtalan területen képes érvényesülni – ugyanakkor ez egyben hátrányt is jelent, hiszen sokan épp emiatt nem tudják önálló médiumként megragadni.
Ezzel együtt a képregény elfogadottsága mostanra elérte a „kezdő szintet”
– a kiadóknak, az alkotóknak, sőt, most már az egyetemi oktatásnak is köszönhetően. Ehhez persze az is kellett, hogy egyre több színvonalas kiadvány megjelenjen magyarul, és egyre több alkotó kezdjen önálló kampányba, az akadémiai szinten pedig elinduljon egy diskurzus a képregénytudományról. Még messze vagyunk attól, hogy a Maus kötelező olvasmány legyen, de azért, azt hiszem, szép lassan közeledünk egy újabb aranykorhoz.
Magyar egyetemeken is foglalkoznak a képregénnyel?
Igen, abszolút, például a Pécsi Egyetemen, az ELTÉ-n, a Károlin és Szegeden – de művészeti egyetemek is tartanak képregényes órákat (például a MOME). Bár képregényes képzés egyelőre nem indult, több alap- és mesterszakos diplomamunka is született már a témában. A Szépirodalmi Figyelő egyébként több konferenciát szervezett annak érdekében, hogy felmérje a magyar képregénytudomány helyzetét, ezeknek aztán három kötet lett az eredménye (Tendenciák a kortárs magyar képregényben és képregénykutatásban I., II., III. – Maksa Gyula és Vincze Ferenc szerkesztésében).
Jó ötlet volt, hogy az alapítók annak idején Bölcs István esztéta egyik különös (a képregényt mélységesen lesajnáló) cikkére ironikusan reflektálva „Alfabétá”-nak nevezték el a legrangosabbnak szánt hazai képregényes díjat? Most már örökké áldozat lesz a képregény Magyarországon...?
Remélem, nem. Mindenesetre képregényes körökben ma már senki sem tekint áldozatként a képregényre. Ugyanakkor
a díj maga egy fontos lépést jelent afelé, hogy a médium elfogadottabbá váljon,
akár a tudományos életben, akár a közéletben. Az Alfabéta nyilvánvalóan nem állítható párhuzamba például az Eisner-díjjal, hiszen ahhoz a magyar képregényes világ még mindig túl zárt – éppen ezért kezdeményeztük a Szépirodalmi Figyelő-díjnál (ami egy irodalmi díj), hogy legyen képregényes kategória is. Fontosnak tartom, hogy más területekről is számításba vegyék és értékeljék a képregényt.
Milyen irányokban kellene fejleszteni-bővíteni a kínálatot? Vannak még kiadásra váró nagy klasszikusok?
Egyre színesebb a kínálat itthon, a kiadók elkezdték megtalálni a saját „közegüket”, profiljukat. Személy szerint szívesen látnék több ismeretterjesztő, vagy gyerekeknek szóló képregényt – ezen a téren még lehetne bővíteni a repertoárt. De az igazán nagy fejlődést a magyar művek vonalán várnám:
jó lenne, ha a jelenleginél sokkal több alkotó kaphatna támogatást, lehetőséget a megjelenésre.
Ebben nemcsak a Magyar Képregény Szövetségnek lenne szerepe, hanem a kiadóknak is. Néha hiányolom a közös munkát, az együttműködést. Például ahhoz, hogy a képregény a mindennapjaink részévé váljon, és – mondjuk – napilapokban is megjelenjen – a Garfieldon és a Kázmér és Hubán túl –, a lapkiadóknak is nyitniuk kellene; rá kéne jönniük, hogy mennyi minden közölhető képregényes formában, mennyi mindenre használható ez a nyelv. De ehhez is elsősorban a képregény általános megítélésén kellene változtatni. Ami a klasszikusokat illeti: szerintem nem állunk olyan rosszul. Will Eisner művei és Scott McCloud The Sculptorja megjelenhetnének, illetve a szememben Guy Delisle, Joe Sacco, Christophe Chabouté, Junji Ito, Sergio Toppi is nagy klasszikusnak számít, ahogy a Little Nemo, vagy a Les Cités obscures című sorozat is.
(Forrás: mandiner.hu)
