Kiss Rita bankban dolgozik, Legény Enikő óvónőként és alkuszként – két külön pálya, amely mégis összeért. Bár volt egy korábbi kötődésük – Enikő egy évig Rita lányának volt óvónője –, hét év telt el, mire újra keresztezték egymás útját. Mindketten nehéz időszakon mentek keresztül, és menedéket kerestek a mindennapok feszültségei elől. Külön-külön, alig egy hét eltéréssel jelentkeztek ugyanahhoz a rajztanárhoz, ott találkoztak először újra – és ez a véletlen találkozás megváltoztatta az életüket.

„Nem kerestük egymást, egyszerűen így alakult. Mindkettőnknek megterhelő volt az az időszak, amiben voltunk, és a festés lett a kapaszkodó számunkra. Ugyanazt az embert találtuk meg, és ugyanabban az időben merült fel bennünk az is, hogy talán közösen kellene belevágnunk valamibe. Ezért mondjuk, hogy sorsszerű volt a találkozásunk” – idézi fel Rita.

Amikor később beszélgetni kezdtek, kiderült, hogy ugyanazt tervezik: belevágni az alkotásba komolyabban, több energiát fektetve tanulásba és fejlődésbe. „Szinte egyszerre mondtuk ki, hogy csináljuk együtt. Nem kellett sokat magyarázni, éreztük, hogy ugyanarra az útra terelnek minket a körülmények” – teszi hozzá Enikő.

A festésből közös kiállítások

Az évek során sok tanulás, gyakorlás és kitartás révén egyre több önálló alkotás született. Ezek nem élményfestések termékei, hanem hosszabb folyamatoké: képek, amelyek mögött mély munka és személyes történetek állnak. Többedszer állítanak ki közösen, így a váci tárlat nem az első, de talán az eddigi legszemélyesebb állomás.

„Nagyon sok időt és energiát fektettünk abba, hogy megtanuljunk új technikákat, fejlődjünk. Ez nem arról szól, hogy egyszer-egyszer ecsetet ragadunk, hanem arról, hogy az életünk részévé vált a festészet. A mostani közös képünk különösen fontos számunkra, mert benne van a történetünk és a kapcsolatunk minden rétege” – mondja Rita.

Az élményfestés, mint megtapasztalt erő

A két alkotó ugyanakkor saját életükben is megtapasztalta, milyen megtartó ereje van annak, ha valaki pár órára kiszakad a rohanásból. Ezért kezdtek idővel élményfestéseket is szervezni, amelyek révén mások is átélhetik az alkotás örömét.

„Egy fárasztó nap után is feltölt. Nem fáradtabbak vagyunk tőle, hanem épp ellenkezőleg: több energiával megyünk haza. Ha nem lenne része az életemnek, a mindennapok rohanását már régen nem bírnám” – vallja Enikő.

Az élményfestések különösen az idősek számára jelenthetnek kapaszkodót. Sok magányos embernek ezek az alkalmak nemcsak hobbit, hanem valódi közösségi élményt is adnak. „Van egy idős hölgy, aki először pszichológushoz járt, de azt mondta: nálunk jobban érzi magát. Nem helyettesítünk szakembert, de látszik, hogy mennyire fontos, ha valaki alkothat, és van miért várnia a napokat” – magyarázza Rita.

Legény Enikő egy másik példát emel ki: „A 83 éves festőtársunk, Mari soha nem megy el a nyugdíjas klubba, mert nem akar panaszkodást hallgatni. Inkább fest, kiállításokra jár, sőt most épp Egerben állít ki. Ez az, ami valóban felpezsdíti a mindennapokat, és új életet visz az idős emberek napjaiba. Mi csak egy eszközt adunk ehhez – az ecsetet és a vásznat.”

Soha nem késő elkezdeni

A kiállítás üzenete is az, hogy bárki, bármilyen korban elkezdhet alkotni. Rita például a lánya festőkészletével kezdett otthon próbálkozni, online videók segítségével. Nem a művészeti előképzettség a fontos, hanem az, hogy valaki adjon magának három nyugodt órát. Ugyanez igaz bármilyen más kreatív tevékenységre, legyen az kézimunka, kertészkedés vagy más alkotás.

A „Sorsvonások” kiállítás ezért egyszerre személyes és közösségi történet: megmutatja, hogy a festészet mennyi energiát, tanulást és kitartást kíván, de azt is, hogy az alkotás öröme néhány órában is elérhető. A váci tárlat közös képe pedig mindennek szimbóluma – két életút, amely egyetlen vászonban találkozott.